Eltelt több, mint fél év és megfordult velem a világ. Egy része legalábbis. Elköltöztem, bár annak az életnek a nyomait még magamban hordom. Nem volt egyszerű, de talán már a gödör felső szélébe kapaszkodom.
A tanév sem volt egyszerű - köszönhetően a tisztelt igazgatóhelyettes és "nullaagyú" mentorom közbenjárásának. Még mindig nem értem, hogy miért kellene nekem az őket régebben ért sérelmek miatt fújnom a vezetésre... Sosem fogom tudni követni ezt a "csavaros" (vagy inkább túl egyszerű) észjárást. Nem vagyok hajlandó sem most, sem a jövőben más véleményét a magaménak mondani - sértsek meg ezzel bárkit is. Személy szerint csak és kizárólag hálával tartozom az iskolavezetés kétharmadának, s hiszem, hogy ez továbbra is így lesz. Túl vagyunk rajta, lezártam, s mostantól nem engedem, hogy belemásszanak a lelkembe. Na meg az életembe.
Az osztályunk hihetetlen, és talán az egyik legjobb dolog mostanában az, hogy maradhatok velük továbbra is. Kedvelem a csicsergős, bolondos dolgaikat, a kreativitásukat, a meglepően érett életfelfogásukat is. És a szüleiket is, mert mindenre hajlandóak a gyermekeikért, a közösségért. Sokak szerint túl laza osztályfőnök vagyok, de legyen. Vállalom, mert hiszem, hogy sokat adtam nekik ebben a tanévben, és még fogok is!
Ugyan most a pihenésé a főszerep (ami valljuk be: rám is fér), de nincs nap, hogy eszembe ne jutnának. Jó ez így. Szerintem...
