Soha nem nyitottam ki a számat, de tényleg. De ma elég lett. Rettenetesen rühellem az igazságtalanságot, főleg akkor, ha egy takony sz*rházi szájából csattan a padlóra. És ma kigurult a számon néhány keresetlen mondat. Igen, pont felé. A "felnőtt férfiemberhez méltó" viselkedés nyilván azt hozta rögtön, hogy a főnökhöz szaladt. Gerinces. És egyébként abszolút fair.
Csodák csodája: nem kaptam érte, sőt... Egy olyan, rég feledésbe merült opciót kínált fel a főnökség, amiért nyáron könyörögtem is. Áthelyeznek irodailag egy nyugalmasabb helyre. Jó is ez így. De a kis talpnyaló hisztigép vajon akkor mit fog csinálni, amikor majd nem lesz, aki fusson helyette? De tudjátok mit? Nagy ívben teszek rá. Innentől kezdve ez a s*ggnyaló oldja meg a tyúkszaros kis dolgait, ahogy akarja. És esetleg tanuljon meg kommunikálni. Nem árt. De velem szemben ne emelje fel a hangját.
Nem érzem likvidálásnak egyáltalán, de hogy lesznek még ebből problémák, az biztos. Mindegy, az évad végén egyébként is távozom innen. Hogy hova? Oda, ahol nem színház az egész világ. Mert itt az van. Mindenki - tisztelet a kivételnek - díszeleg a porondon.
Nincs szükség az életemben olyan elemekre, akik amellett, hogy "mindig mindent jobban tudnak", még megmondóembert is játszanak. Elég volt. Nem kell olyan helyen élnem és dolgoznom, ahol nem akarok. Megutáltatták velem ezt az egészet. Mindent. Pedig gyerekkorom óta varázsa volt. Mindegy.
Tulajdonképpen nem tudom, mit várok. Fogalmam sincs, hogy még mire számítok egyes emberektől, az ünnepektől, vagy bármitől. Az élettől tudom, hogy mit szeretnék, de erről majd később.
Csak kívánságaim vannak - természetesen pénzzel nem megfizethetőek. Például szeretnék egy igazi, csillogó, meglepetésekkel teli karácsonyt. Egy olyat, amilyet még gyerekkoromban álmodtam meg magamnak.
Tudom, hogy már felnőtt vagyok (bla bla), de szerintem mindenkinek kell egy igazi, meleg, csodálatos karácsony! Már elkezdtem díszítgetni magam körül, de aztán eszembe jutott, hogy nemsokára elköltözöm ebből a lakásból, így csak gyűjtögetem egy kis dobozba azokat a dolgokat, amivel majd a másik, csodaszép lakban megörvendeztetem magam.
Szeretnék végre állítani egy karácsonyfát, ez lenne az első saját fám életemben és mindenképpen csodálatosra tervezem. Ötleteket a Pinterest-ről szedtem is már, itt is megmutatok néhányat.
Aki ismer, azt tudja, hogy az északi népek kultúrája (és néhány hímnemű egyede) meglehetősen közel áll a szívemhez, így nyilván svéd/dán/norvég stílusban tervezem megvalósítani életem első, önálló karácsonyát.
A "kevesebb néha több" elven alapuló design nagyon közel áll a szívemhez, mint ahogy az ételeik is. Nyilván nem utasítom vissza Édesanyám töltött káposztáját egyszer egy évben, de azért a könnyebb ételekre szavazok inkább. Ezért a karácsonyi - portfólió-író - menü is népek ételeinek kavalkádja lesz.
Tudom, hogy a karácsony a család ünnepe. És szeretném is, hogy olyan legyen, amilyennek a nagykönyvben meg van írva. De ha egyedül kell ünnepelnem, attól sem fogok bepánikolni. Mindenhogy gyönyörű lesz! És talán idén mégsem sárkányt hoz nekem a Jézuska...
Már azt sem tudom, merre induljak. Egy biztos: hátrafelé semmiképp. Soha többet.
Az utóbbi egy hónap mind lelkileg, mind fizikailag meggyötört. Pont. Be kellett látnom, hogy ezt én így, ebben a formában nem vagyok képes tovább csinálni. És nem is akarom. Elegem van abból, hogy sem nyugalmam nincs, sem értelmét sem látom az ittlétemnek. Dolgozhatok orrvérzésig, bizonyíthatok akár minden nap, mégsem vagyok nemhogy megbecsült tagja a cégnek, de konkrétan az utolsó odébb rúgni való lábtörlőnek képzelnek - minimum ketten.
Magyarázkodni nincs értelme egyiküknek sem és úgy gondolom, hogy nem is kell. Megtettem minden tőlem telhetőt eddig is, talán többet is, mint kellett volna.
Sajnos jó ideje nem tudok úgy bemenni dolgozni, hogy ne legyen bennem rossz érzés. Egy gennygóc van bennem ettől az egésztől, ami napról napra növekszik. A folyamatos gyomorgörcseimtől gyakran gombócba kuporodva bőgök az ágyon, ami még csak nem is az enyém. Mint ahogy az életem sem. Nincs semmim, és lassan úgy érzem, hogy semmi nem köt ide.
Ha mennem kell, hát megyek és minden zokszó nélkül teszem, emelt fővel. Valószínűleg külföldre.
Ma épp azon lamentáltunk a húgommal, hogy lehetséges, hogy valóban az az én utam. Annyiszor tervben volt már, annyiszor nekiindultam, de aztán nem mentem mégsem. Kellett volna már jóval ezelőtt. De bíztam. Bíztam azokban, akik most hátba támadnak minden nap, akik fintorogva vagy gúnyos megjegyzések közepette "fogadnak" az irodájukban, vagy még jobb: fel sem néznek, ha hozzájuk beszélek. Mindezt persze úgy, hogy egyiküknek, sőt a cégnek sem ártottam sosem. Nem is tervezem. Tisztességesnek nevelt az anyám, nem egy sznob majomnak.
A görcsök csak úgy fognak elmúlni, ha mindezt magam mögött hagyom. Hogy miért vagyok itt mégis, még ma is? Mert amit elkezdtem, be kell fejeznem. Az egyetemet, a félévet. De ha nem változik semmi, akkor február elején elhagyom ezt a várost. Ha változik, akkor maradok, júliusig. Nem tovább. Akkor kiviszem azt a csapatot, akik között ott van a "B" családom legifjabbja is. De nem tudom megígérni neki.
Vérzik a szívem minden nap, őrjöngeni tudnék és elegem lett.
Most magamat kell néznem. Életemben talán másodszor. Csak valaki mutassa meg, hogy hogy kell önmagamon kívül mindent lesz@rni... Légyszi...
Újra itt. Nem gondoltam volna, hogy megint írásra adom a fejemet, de hát ez van.
Igazából hiányzott, mert a naplóírásra sosincs elég idő. Pedig szeretek kézzel írni.
Talán mostanra zajlott le bennem ez az egész online-újságírósdi, s újra lett is mit mondanom. Talán valaki el is olvassa majd. :)
Ma rövid leszek, csak egy dalt hoztam - a hangulatomhoz illőt. Aztán nemsokára szavakba is öntöm a bennem fortyogó dolgokat. Még várom, hogy mondattá egyenesedjenek.
