Igazság szerint talán másfél éven át éreztem jól magam a bőrömben (értsd: rohadt fáradtan, de viszonylag jól), vagy talán nincs is annyi. Jó érzés volt, hogy kedveltek azok, akikkel foglalkoztam, és tényleg "egy család" lettünk.
Mára azonban megfordultak a dolgok. Elvettek tőlem minden olyan dolgot, ami színesebbé teszi a monoton hétköznapokat és amit szakmailag speciel én tudok, ők nem. Már nemhogy nehezen, de egyáltalán nem vagyok képes elviselni azoknak a hímsoviniszta, kizsákmányoló, magukat felsőbbrendűnek gondoló
Néhány hónappal ezelőtt még Budapestre készültem az egyik konkurens céghez (na az lett volna a szép bosszú), de aztán a sors máshogy szervezte az életet. És őszintén szólva én nem bánom. Visszatérek az Alma Materbe, ami első hallásra néhányakat megrémített, de engem boldoggá tesz. Boldog vagyok a tudattól, hogy elérhető közelségben lesz a családom, hogy zokszó nélkül nézhetem az eget az udvar közepén a fűben fekve, s hogy kitanulhatok egy olyan szakmát, ami mindigis érdekelt, s amiben maradandót alkothatok, örömet okozhatok másoknak, s nem utolsó sorban bejárhatom az országot/világot is akár.
Végre lehet egy kis házam, csak az enyém, ahol nem dübörög a szomszéd, ha éjjel kimegyek a mosdóig, senkit nem zavar, ha ugat a kutyám, hívhatok vendégeket, moshatok vagy zuhanyozhatok éjjel, lehet kertem, és egy számomra kedves kisfaluban élhetek. Lehet életem, ami itt sosem lett volna, mert mindig egyedül voltam a világgal szemben az utóbbi időszakban. Megígértem magamnak, hogy csak akkor fogok egész nap dolgozni, ha én úgy akarom, és nem más fogja beletolni a fejem a járomba.
Saját életet szeretnék! Meg egy égetőkemencét. :)
