Insomnia

Bizony. Nem tudok aludni. Sem enni rendesen. Általában sem és most sem. Egyszerűen hiába hunyom le a szemem, nem megy. Rendre csak forgolódom az ágyamban fél éjszakán át, s furábbnál furább gondolatok hasítanak az agyamba. Sokan küzdenek ezzel manapság, s jól tudom, hogy nálam miért fordul elő. Sosem voltam az az egy helyben ülős típus, mindig akadt valami mocorogni való. Hol három munkahely egymással párhuzamosan, hol egy-egy rendezvény vagy meccs, de volt. Most meg nincs. Mármint annyi nincs. Van olyan, hogy a megmaradt energia a fáradtságig üldözi a lelket?! Úgy érzem, van.

Nem mondom, hogy nem kell kreativitás a munkámhoz, de korántsem annyi, mint az előzőekhez. Szerettem és csinálnám a mai napig, de nem lehet. Rajtam kívül álló okok miatt nem. Épp ezért fogok bele mindig valami újba is, aztán vagy megmarad, vagy nem. De most elérkeztem a határhoz. Mindennek a határához. Ugrani? Biztosító kötél nélkül, bele az ismeretlenbe, a másba és a talán jobba. Vagy meghátrálni? S visszacsúszni a jelenlegi nihilbe. Az agyam tudja, hogy melyik lenne a célszerűbb. Nyilván tudja, hiszen ő találta ki valamikor.

A barátaim egyik fele ezt, a másik azt javasolja. Na köszi, mondhatnánk ugye. Igaz, nem is nekik kell eldönteni, hogy miképp alakítsam az életemet, de sosem gondoltam, hogy ennyire kapaszkodom majd beléjük. Általában egyedül hoztam meg a döntéseimet, s  volt, hogy belebuktam, de csak magamat okolhattam. Egyetlen egyszer hallgattam másra, s lám, menekülök a következményéből. Szar ügy - mondják többen is,rendszeresen. Az. Tudom, hogy az. De próbálom elérni, hogyha már egyszer a nyakamig ér a Gangesz, legalább az orrom ne érjen bele.

Ugye azt mondják az okosok, hogy ha az életed egyik része jól működök, a másik omlik össze. Na, ez pontosan így van. Azzal a kis helyesbítéssel élnék azonban, hogy az én jelenlegi esetemben azt a bizonyos jól működőt is blokkolja az agyam. Egyenlőre nem hiszem el, hogy ennek a dolognak egyáltalán van létjogosultsága és realitása.

"Alakul még, várj egy kicsit!" - mondják többen is nap mint nap; de nem tudom, hogy akarom-e, hogy alakuljon. Erőn felül teljesítek néha ezen a téren, hiszen próbálok nem beleszólni a másik fél "szárnybontogatásába", de attól tartok, hogy az a néhány zavaró tényező ott marad mindig is.

Illetve az sem mellékes, hogy nem feltétlenül akarok én a "kis feleség" szerepében "tündökölni", aki vacsorával várja haza a férjecskéjét, a gyerekeket neveli, puccba vágja a lakást a szeretett hímegyed után... Nem hinném, hogy bárki, aki ismer el tud képzelni kis pöttyös köténykében, puccba vágott hajjal, fullsminkben korzózni a lakásban álló nap. Az egy másfajta "kultúra" szerintem, és én képtelen vagyok rá. Alapvetően sem bírom elviselni a túl feszes pórázt. Na de ezúttal engedek és várok még egy kicsit...