Mindenki előjogának tekinti a vádaskodást, az ítélethozatallal pedig egy percet sem várnak. Odavágják a pofádba a dolgokat, mintha arról is te tehetnél, hogy ma épp nem esik az eső. Szimbiózisban élni valakivel meg még durvább.
1996 óta lakom különböző helyeken (kollégium, albérlet), de még mindig érnek meglepetések. Elsősorban azon akadok ki - manapság nap mint nap - hogy miért nem képes valaki emberi kommunikációra, ha meg akar tudni valamit. Na meg aztán miért nem evidens az, hogy ha más eszközeit használom, mossam el és tegyem rendbe a környezetemet? Nem vagyok egy rendmániás, de a minap nem bírtam már elviselni a több napos csetreshalmot (amelyben főleg az én edényeim játszottak főszerepet, csakhogy nem általam összekenve), és elmosogattam, feltakarítottam. Hazaérvén bájos lakótársam egy szempillantással nyugtázta előbbi tettemet, de ezen kívül egyetlen egy köszi sem hagyta el az egyébként túlméretezett száját. Lenyelem, mert nem kell a balhé...
Erre ma reggel az úr méltóztatott a fejemhez vágni, hogy nem tudom az ajtókat rendeltetés-szerűen használni, és hogy arra ébredt fel, hogy csapódik az ajtó... Mire lehet még használni a becsukáson és kinyitáson kívül? Ja, pl. szörfdeszkának is lehetne. Ha lenne a közelben nyílt víz, meg is tenném néha... A slusszpoén az, hogy nem én csaptam be a fent említett nyílászárót, hanem a harmadik lakótársunk, de hát ez már csak részletkérdés ugye.
Mindennek én vagyok az oka e szerint a szellemileg eléggé szerényen bútorozott "ember" szerint. Legyen. Minden napom összes percében arra összpontosítok, hogy elmehessek innen, olyan messzire, hogy ne is halljak erről a városról. Haza, Szombathelyre. Hétfőn ismét lesz egy esélyem erre, reméljük összejön!
