My Brain is dead...

Igen, az agyam halott. Péntek van, ez az egy szerencsém. Már ha annak mondható. Folyamatos intrikák közt élem napjaimat, átverések, hazugságok áldozataként. Félek, hogy előtör belőlem az állat, s tudom, hogy az senkinek sem lenne jó. Főleg nekem ugye...Utána.

Mindenki előjogának tekinti a vádaskodást, az ítélethozatallal pedig egy percet sem várnak. Odavágják a pofádba a dolgokat, mintha arról is te tehetnél, hogy ma épp nem esik az eső. Szimbiózisban élni valakivel meg még durvább.

1996 óta lakom különböző helyeken (kollégium, albérlet), de még mindig érnek meglepetések. Elsősorban azon akadok ki - manapság nap mint nap - hogy miért nem képes valaki emberi kommunikációra, ha meg akar tudni valamit. Na meg aztán miért nem evidens az, hogy ha más eszközeit használom, mossam el és tegyem rendbe a környezetemet? Nem vagyok egy rendmániás, de a minap nem bírtam már elviselni a több napos csetreshalmot (amelyben főleg az én edényeim játszottak főszerepet, csakhogy nem általam összekenve), és elmosogattam, feltakarítottam. Hazaérvén bájos lakótársam egy szempillantással nyugtázta előbbi tettemet, de ezen kívül egyetlen egy köszi sem hagyta el az egyébként túlméretezett száját. Lenyelem, mert nem kell a balhé...

Erre ma reggel az úr méltóztatott a fejemhez vágni, hogy nem tudom az ajtókat rendeltetés-szerűen használni, és hogy arra ébredt fel, hogy csapódik az ajtó... Mire lehet még használni a becsukáson és kinyitáson kívül? Ja, pl. szörfdeszkának is lehetne. Ha lenne a közelben nyílt víz, meg is tenném néha... A slusszpoén az, hogy nem én csaptam be a fent említett nyílászárót, hanem a harmadik lakótársunk, de hát ez már csak részletkérdés ugye.

Mindennek én vagyok az oka e szerint a szellemileg eléggé szerényen bútorozott "ember" szerint. Legyen. Minden napom összes percében arra összpontosítok, hogy elmehessek innen, olyan messzire, hogy ne is halljak erről a városról. Haza, Szombathelyre. Hétfőn ismét lesz egy esélyem erre, reméljük összejön!

Felbuggyanó emlékek közt...

Mindig kettős érzéssel megyek. Aztán azzal is jövök. Pedig ott jó nekem - pont olyan jó, mint régebben. De ez a látogatás más volt. A nagy találkozások napjainak is nevezhetnénk, hiszen mindenkivel találkoztam, akivel már rég nem.

De mi is olyan furcsa ebben? Talán az, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy felhőtlen örömöt, vagy idegességet érzünk-e, amikor a másik megjelenik. Három olyan személlyel találkoztam a három nap alatt, akik sokat jelentettek (valamelyikük még most is) abban a bizonyos lezárt életemben. Érdekes volt. Olyan émelyítően torokszorító érzés, amikor nem tudod, hogy a mosolygós éned tör-e a felszínre, vagy csak egy fagyos hellóval eltűnsz a tömegben. Az egyik esetben erőt kellett vennem magamon. Nyílt terepen, 2000 ember között feltűnés nélkül ugyanis nem lehet jelenetet rendezni ugye. Féltem magamtól és attól, hogy a régi sérelmeim meglehetősen csúnyán hagyják el a számat/lelkemet; de szerencsére csendben is kijött az, és el is érte a célját a küldetés. Nem mondom, hogy megint úgy vagyunk, mint régen, de megteszi. Talán.

A következő találkozás talán a legjelentéktelenebb és legérzelemmentesebb volt a három közül. Kiderült, hogy egy kedves közös barát uszított és tört pálcát a "kapcsolatunk" felett, amit így gyakorlatilag csírájában sikerült elfolytania. Két nap alatt rájöttünk azonban, hogy ez nem volt akkora baj, mert inkább vagyunk egymásnak haver-alapanyag, mint bármi más. Ez a felismerés nagyban megkönnyítette a helyzetemet, annyi biztos, de hogy mi lesz ebből a jövőben, azt nem tudom. Talán semmi, de az sem rázna meg igazán.

Annyi biztos, hogy a harmadik találkozás esett a legjobban a lelkemnek. Az a szempár, ami mindig mosolygott annak idején is, ha rám nézett, az most sem tett másképp. Mert ahogy ő is mondta: történt ami történt, attól még fontosak vagyunk egymásnak. Két évig nem találkoztunk, de most valahogy itt volt az ideje. Többször gondoltam rá, hogy jó lenne vele beszélni, de a technika ördögének "hála", nem tudtam. Meg talán nem is mertem. Nem voltam biztos benne, hogy akar-e hallani rólam. Nem voltam biztos magamban. Most sem vagyok. Talán így kellett lennie. Talán éppen most kellett ez a plusz a lelkemnek, és neki is.

Talán. Mindig minden csak feltételes... Az életem is és a körülöttem lévők nagy része is. De most már legalább tudom, hogy van, ami biztos.