Dragonfly is on the road - again...

Költözés. Utazás. Barátok. Problémák. Mérkőzések. Szerelmek. Németország. Szenvedély. Tanulságok. Család. Szenvedés. Munka. Váltás. Lehetőség. Kétely. Remény. Boldogtalanság. Kényszer. Vágy.

That's it! / Das ist alles! / Ennyi!

It's not my Time here...?!

Sok mindent szeretnék én. Leginkább nyugalmat, biztonságot és megbecsülést. Mert ezek nélkül nem is ér semmit ez az egész szélmalom-harc. Mert ez az. Elmenekülni el lehet, de hogy sikerül-e megvetni az ember lábát, az már kérdéses. Sőt, jelen esetben inkább kétséges. Nem mondom, hogy nem jó itt, de már keresem (és azt hiszem meg is találtam) az indokokat, amik hazarepítenek. Vagyis gurítanak. Busszal. Nemsokára.

Sok minden vár otthon: család, barátok, talán szerelmek, élmények, mosolyok és könnyek is. Talán nagy változások nem lesznek az életemben, de ideje lenne behódolnom a sorsnak. Elhinnem azt, amit nekem rendelt. Megugranom azt, amit meg tudok. Mert ezt itt úgy néz ki, hogy nem tudom. Nem azért, mert kevés vagyok, hanem mert valami nem engedi.

Nem vagyok szomorú, félreértés ne essék, talán a nyugalom felé tendál most már a lelki állapotom. Ez most nem az én időm. Pont. De az zavar, hogy nem tudom, hogy mikor jön el az az idő. Vagy már el is múlt? Az a csodás 2 év volt az, ott? Nem tudom. Talán nem. Legalábbis remélem.

Mert talán sikerül egyszer visszatérni oda, ahol olyan jó mindig. Ahova a szívem húz. Ahol valami olyan kerít minden alkalommal a hatalmába, hogy nem akarok szabadulni.... Talán. De ez most még nem az én időm.

Ideillő hallgatni való:
3 Doors Down: It's not my Time

Felbuggyanó emlékek közt...

Mindig kettős érzéssel megyek. Aztán azzal is jövök. Pedig ott jó nekem - pont olyan jó, mint régebben. De ez a látogatás más volt. A nagy találkozások napjainak is nevezhetnénk, hiszen mindenkivel találkoztam, akivel már rég nem.

De mi is olyan furcsa ebben? Talán az, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy felhőtlen örömöt, vagy idegességet érzünk-e, amikor a másik megjelenik. Három olyan személlyel találkoztam a három nap alatt, akik sokat jelentettek (valamelyikük még most is) abban a bizonyos lezárt életemben. Érdekes volt. Olyan émelyítően torokszorító érzés, amikor nem tudod, hogy a mosolygós éned tör-e a felszínre, vagy csak egy fagyos hellóval eltűnsz a tömegben. Az egyik esetben erőt kellett vennem magamon. Nyílt terepen, 2000 ember között feltűnés nélkül ugyanis nem lehet jelenetet rendezni ugye. Féltem magamtól és attól, hogy a régi sérelmeim meglehetősen csúnyán hagyják el a számat/lelkemet; de szerencsére csendben is kijött az, és el is érte a célját a küldetés. Nem mondom, hogy megint úgy vagyunk, mint régen, de megteszi. Talán.

A következő találkozás talán a legjelentéktelenebb és legérzelemmentesebb volt a három közül. Kiderült, hogy egy kedves közös barát uszított és tört pálcát a "kapcsolatunk" felett, amit így gyakorlatilag csírájában sikerült elfolytania. Két nap alatt rájöttünk azonban, hogy ez nem volt akkora baj, mert inkább vagyunk egymásnak haver-alapanyag, mint bármi más. Ez a felismerés nagyban megkönnyítette a helyzetemet, annyi biztos, de hogy mi lesz ebből a jövőben, azt nem tudom. Talán semmi, de az sem rázna meg igazán.

Annyi biztos, hogy a harmadik találkozás esett a legjobban a lelkemnek. Az a szempár, ami mindig mosolygott annak idején is, ha rám nézett, az most sem tett másképp. Mert ahogy ő is mondta: történt ami történt, attól még fontosak vagyunk egymásnak. Két évig nem találkoztunk, de most valahogy itt volt az ideje. Többször gondoltam rá, hogy jó lenne vele beszélni, de a technika ördögének "hála", nem tudtam. Meg talán nem is mertem. Nem voltam biztos benne, hogy akar-e hallani rólam. Nem voltam biztos magamban. Most sem vagyok. Talán így kellett lennie. Talán éppen most kellett ez a plusz a lelkemnek, és neki is.

Talán. Mindig minden csak feltételes... Az életem is és a körülöttem lévők nagy része is. De most már legalább tudom, hogy van, ami biztos.