Ich find dich Scheisse... So richtig Scheisse...

Csak úgy vagyok. Még csak azt sem mondhatnám, hogy élek, mert nem lenne igaz. Sorban jönnek a jobbnál jobb lapok - gondolom érezni az iróniát. Folyamatos kínszenvedés ez, üres hassal, ággyal és élettel. Nem gondolom, hogy ez jó így, sőt. Tudom, hogy nem az. De egyenlőre - rajtam kívül álló okok miatt - képtelen vagyok bármit tenni.

"Minden rendben lesz", hallom nap mint nap. De mégis mikor?! Hol van a felmentés?! Sehol. Vagy csak nem látom a ködtől. Egy borzalmas időszakot próbálok most lezárni, több-kevesebb sikerrel. Néhány dolog van csak, ami tartja bennem a lelket, például a költözés. Bár még azt sem tudom, hogy hogy fogom véghez vinni egyáltalán.

Vannak olyan pillanatok, amikor egyszerűen nincs segítő kéz, hallgat a telefon, nem jön, amit várunk. Hát ez most épp ez a pillanat. A perc, amikor teljes a csend. Ijesztő, félelmetes, borzongató. Magányos.

Egy egykori, barátnak nevezett, (ma már) kellemetlen ismerős pedig csak még jobban gerjeszti a dolgokat. Lövésem nincs, hogy mégis hogyan lehet valaki ennyire egoista, nemtörődöm, igénytelen... Na meg fiatal kora ellenére alkoholista. Nulla. Mert az. Egy érzelmileg fogyatékos, kispolgári csökevény ez (mert az "ő" túl fennkölt neki), aki mindenkin gátlástalanul átgázolva éri el, amit el akar. Élvezi és érti, amit mi - kívülállók - nem: hogy miért kell a földön fekvőbe még egyet belerúgni. Szimplán jól esik neki. "Nem megbántani akarlak..." - zuhan ki a száján szinte minden alkalommal. De, azt akarod. És épp azt teszed, mert egy felületes, egoista vadember vagy. "Megtanultam az élettől" - épp te mondod ezt, akinek ugyan szinte semmiért (igaz: a diplomáért se, ami nincs is meg) nem kellett megküzdened?! Ugyan.

Nem kívánok én semmi különbet neki sem. Csak kapja meg, ami jár; és ne keseríthesse tovább az életemet. Ne. Nem teheti, nincs joga hozzá. S ezért most olyan messzire megyek tőle, amennyire csak tudok. Aztán gyűjtögesse csak a sörös dobozait magának, fetrengjen a retekben és a baktériumokban egyedül. Áspiskígyó. Gerinctelen, igazságtalan, felelőtlen, hazug, szánalmas csúszómászó. Nem mellesleg hiteltelen, nagyképű, hangember. És még csak nem is életképes. Pont.

De nekem - az egyébként meg nem kérdezett véleményével ellentétben - vannak terveim, céljaim, ötleteim. Igen, vannak. És már nem sok kell hozzá, hogy meg is valósuljanak. Bizonyítani fogok, nem neki, hanem magamnak! De úgy intézem, hogy tudjon majd róla. És akkor ember nem lesz, aki nem nézi majd teljesen hülyének. Ja, ez ma is így van. Magányosabb, mint én, pedig az már mutatvány a javából, azt hiszem. Hol vannak a nagy barátok?! Sehol, mert egy ilyen felszínes, arrogáns seggfejnek olyanjai nincsenek. Soha nem is lesznek.

Tökéletes állásfoglalás a címben:

Köszönöm. Kérem. Olyan nehéz ezeket a szavakat kimondani????? Igen, egyeseknek az... Pedig megtanulhatnák végre. Idióták az emberek, és az alól a családtagok sem kivételek sajnos.... De minden másra jó vagyok... Mint a MasterCard....

Dragonfly is on the road - again...

Költözés. Utazás. Barátok. Problémák. Mérkőzések. Szerelmek. Németország. Szenvedély. Tanulságok. Család. Szenvedés. Munka. Váltás. Lehetőség. Kétely. Remény. Boldogtalanság. Kényszer. Vágy.

That's it! / Das ist alles! / Ennyi!

Broken...

Folyamatosan dühöt érzek. A kilátástalanság, a boldogtalanság, a félelem és a meg nem értettség gerjeszti, ehhez hozzájön még egy jó adag szerencsétlenség és a fizikai világ megannyi gyötrelme. Nem bírok kikecmeregni ebből, egyedül nem. Várom, hogy jöjjön az "én emberem", de nem fordult be még eddig a sarkon sajnos. Pedig mindig figyelem, várom, akarom. Talán túlságosan is akarom. Talán nem engedek szabad folyást a dolgoknak. Ilyen vagyok. Ezt megváltoztatni nem tudom.

Az elveimet, illetve azok maradékát már had ne adjam fel...

Jöhetne egy jótündér, aki a szárnyát nekem adná, hogy elrepülhessek innen jó messzire...

Lifehouse: Broken

I want to feel Love....

Just like that..

A SHORT LOVE STORY IN STOP MOTION from Carlos Lascano on Vimeo

My Brain is dead...

Igen, az agyam halott. Péntek van, ez az egy szerencsém. Már ha annak mondható. Folyamatos intrikák közt élem napjaimat, átverések, hazugságok áldozataként. Félek, hogy előtör belőlem az állat, s tudom, hogy az senkinek sem lenne jó. Főleg nekem ugye...Utána.

Mindenki előjogának tekinti a vádaskodást, az ítélethozatallal pedig egy percet sem várnak. Odavágják a pofádba a dolgokat, mintha arról is te tehetnél, hogy ma épp nem esik az eső. Szimbiózisban élni valakivel meg még durvább.

1996 óta lakom különböző helyeken (kollégium, albérlet), de még mindig érnek meglepetések. Elsősorban azon akadok ki - manapság nap mint nap - hogy miért nem képes valaki emberi kommunikációra, ha meg akar tudni valamit. Na meg aztán miért nem evidens az, hogy ha más eszközeit használom, mossam el és tegyem rendbe a környezetemet? Nem vagyok egy rendmániás, de a minap nem bírtam már elviselni a több napos csetreshalmot (amelyben főleg az én edényeim játszottak főszerepet, csakhogy nem általam összekenve), és elmosogattam, feltakarítottam. Hazaérvén bájos lakótársam egy szempillantással nyugtázta előbbi tettemet, de ezen kívül egyetlen egy köszi sem hagyta el az egyébként túlméretezett száját. Lenyelem, mert nem kell a balhé...

Erre ma reggel az úr méltóztatott a fejemhez vágni, hogy nem tudom az ajtókat rendeltetés-szerűen használni, és hogy arra ébredt fel, hogy csapódik az ajtó... Mire lehet még használni a becsukáson és kinyitáson kívül? Ja, pl. szörfdeszkának is lehetne. Ha lenne a közelben nyílt víz, meg is tenném néha... A slusszpoén az, hogy nem én csaptam be a fent említett nyílászárót, hanem a harmadik lakótársunk, de hát ez már csak részletkérdés ugye.

Mindennek én vagyok az oka e szerint a szellemileg eléggé szerényen bútorozott "ember" szerint. Legyen. Minden napom összes percében arra összpontosítok, hogy elmehessek innen, olyan messzire, hogy ne is halljak erről a városról. Haza, Szombathelyre. Hétfőn ismét lesz egy esélyem erre, reméljük összejön!

Sötétben tapogatózni...

Nem tudom, hova vezet ez az út, csak azt, hogy egyre lassabban tudok felfelé vánszorogni rajta. Túl göröngyös és rohadtul nem látom a végét. Sokan azt mondják, hogy minden jóra fordul. Ők hogy látják? Vagy érzik, amikor én semmit sem?! Nem értem...

Egy apró reménysugár pislákol még talán, ám az is egyre halványodik az "alagút" végén. Nyilván próba elé állít az élet - megszokhattam volna már, mert általában szivatnak odafentről - de most már igazán eldönthetnék, hogy mit is akarnak velem. Vagy "nem vagyok elég sokoldalú", vagy "túlképzett" vagyok, vagy egyáltalán rám sem hederítenek, mert nem vagyok valami más. Bocsi, ez van. Büszke vagyok arra, amit ez alatt a "röpke" 30 év alatt elértem, és tényleg nem csinálnék sok mindent másképp. Esetleg néhány dolgot. Illetve talán az utóbbi és egyben talán legnagyobb baklövést nem követném el: nem adnám a fejem költözésre...

De természetesen "Ha nevű játékos nincs a pályán", úgyhogy akár mindegy is. Ha ezt írták meg, hát ez lesz. Mert hiába harcolok.

Mindennek van oka, és mindenkinek van küldetése. Az enyém mi??? Valaki árulja el....