Annyira nagyon könnyű más életébe belebeszélni és rámutatni arra, hogy mit rontasz el az életedben... Annyira okos mindenki és olyan jól tudják, hogy mit kellene tenned és merre kellene menned, hogy sokszor elgondolkodom, hogy ők akkor miért lelki nyomorultak? A százezer önjelölt médium országa vagyunk, nincs mese.
Tulajdonképpen az a helyzet, hogy én már rég eldöntöttem, mit szeretnék, de egyelőre kivárok. Nem, nem vagyok fakír, szó sincs róla, de úgy vagyok vele, hogy ha már a harmadik évemet kezdtem meg itt, akkor még azért megnézem, hogy mi lesz ebből.
De vannak terveim és vannak utak. Mert mindig van út. Ha nem itt, akkor máshol.
Az elmúlt időszakban többször megkérdeztem magamtól, hogy mire is vágyom igazán, és több dologra jutottam.
- Először is szeretnék nyugalomban élni és az "énidőmet" valóban magamra fordítani.
- Szeretnék megbecsülést érezni, ha már egyszer 12 órát dolgozom naponta. Nem kérek én virágot az öltözőmbe, és nem akarok a "hónap dolgozója" lenni, csak annyit, hogy ne természetes legyen az, hogy valaki valamit megcsinál.
- Nem akarok az utolsó porszem lenni tovább. Elegem volt a "szarlapátoló" és az ütköző szerepből.
- Harmóniát szeretnék - kívül és belül is. Szeretnék egy kis házat kerttel, sok-sok virággal.
- Szeretnék annyit keresni, hogy ne legyenek gondjaim, mindenre jusson és ne kelljen hó végén számolgatnom az aprót.
- És legvégül: szeretnék KREATÍV munkát, olyat, aminek látszata is van, ami örömöt okoz nekem és másoknak.
Szerintem nem olyan nagy kérés ez. Csak tudnunk kell, hogy hova lépünk.
Soha nem nyitottam ki a számat, de tényleg. De ma elég lett. Rettenetesen rühellem az igazságtalanságot, főleg akkor, ha egy takony sz*rházi szájából csattan a padlóra. És ma kigurult a számon néhány keresetlen mondat. Igen, pont felé. A "felnőtt férfiemberhez méltó" viselkedés nyilván azt hozta rögtön, hogy a főnökhöz szaladt. Gerinces. És egyébként abszolút fair.
Csodák csodája: nem kaptam érte, sőt... Egy olyan, rég feledésbe merült opciót kínált fel a főnökség, amiért nyáron könyörögtem is. Áthelyeznek irodailag egy nyugalmasabb helyre. Jó is ez így. De a kis talpnyaló hisztigép vajon akkor mit fog csinálni, amikor majd nem lesz, aki fusson helyette? De tudjátok mit? Nagy ívben teszek rá. Innentől kezdve ez a s*ggnyaló oldja meg a tyúkszaros kis dolgait, ahogy akarja. És esetleg tanuljon meg kommunikálni. Nem árt. De velem szemben ne emelje fel a hangját.
Nem érzem likvidálásnak egyáltalán, de hogy lesznek még ebből problémák, az biztos. Mindegy, az évad végén egyébként is távozom innen. Hogy hova? Oda, ahol nem színház az egész világ. Mert itt az van. Mindenki - tisztelet a kivételnek - díszeleg a porondon.
Nincs szükség az életemben olyan elemekre, akik amellett, hogy "mindig mindent jobban tudnak", még megmondóembert is játszanak. Elég volt. Nem kell olyan helyen élnem és dolgoznom, ahol nem akarok. Megutáltatták velem ezt az egészet. Mindent. Pedig gyerekkorom óta varázsa volt. Mindegy.
Tulajdonképpen nem tudom, mit várok. Fogalmam sincs, hogy még mire számítok egyes emberektől, az ünnepektől, vagy bármitől. Az élettől tudom, hogy mit szeretnék, de erről majd később.
Csak kívánságaim vannak - természetesen pénzzel nem megfizethetőek. Például szeretnék egy igazi, csillogó, meglepetésekkel teli karácsonyt. Egy olyat, amilyet még gyerekkoromban álmodtam meg magamnak.
Tudom, hogy már felnőtt vagyok (bla bla), de szerintem mindenkinek kell egy igazi, meleg, csodálatos karácsony! Már elkezdtem díszítgetni magam körül, de aztán eszembe jutott, hogy nemsokára elköltözöm ebből a lakásból, így csak gyűjtögetem egy kis dobozba azokat a dolgokat, amivel majd a másik, csodaszép lakban megörvendeztetem magam.
Szeretnék végre állítani egy karácsonyfát, ez lenne az első saját fám életemben és mindenképpen csodálatosra tervezem. Ötleteket a Pinterest-ről szedtem is már, itt is megmutatok néhányat.
Aki ismer, azt tudja, hogy az északi népek kultúrája (és néhány hímnemű egyede) meglehetősen közel áll a szívemhez, így nyilván svéd/dán/norvég stílusban tervezem megvalósítani életem első, önálló karácsonyát.
A "kevesebb néha több" elven alapuló design nagyon közel áll a szívemhez, mint ahogy az ételeik is. Nyilván nem utasítom vissza Édesanyám töltött káposztáját egyszer egy évben, de azért a könnyebb ételekre szavazok inkább. Ezért a karácsonyi - portfólió-író - menü is népek ételeinek kavalkádja lesz.
Tudom, hogy a karácsony a család ünnepe. És szeretném is, hogy olyan legyen, amilyennek a nagykönyvben meg van írva. De ha egyedül kell ünnepelnem, attól sem fogok bepánikolni. Mindenhogy gyönyörű lesz! És talán idén mégsem sárkányt hoz nekem a Jézuska...
Már azt sem tudom, merre induljak. Egy biztos: hátrafelé semmiképp. Soha többet.
Az utóbbi egy hónap mind lelkileg, mind fizikailag meggyötört. Pont. Be kellett látnom, hogy ezt én így, ebben a formában nem vagyok képes tovább csinálni. És nem is akarom. Elegem van abból, hogy sem nyugalmam nincs, sem értelmét sem látom az ittlétemnek. Dolgozhatok orrvérzésig, bizonyíthatok akár minden nap, mégsem vagyok nemhogy megbecsült tagja a cégnek, de konkrétan az utolsó odébb rúgni való lábtörlőnek képzelnek - minimum ketten.
Magyarázkodni nincs értelme egyiküknek sem és úgy gondolom, hogy nem is kell. Megtettem minden tőlem telhetőt eddig is, talán többet is, mint kellett volna.
Sajnos jó ideje nem tudok úgy bemenni dolgozni, hogy ne legyen bennem rossz érzés. Egy gennygóc van bennem ettől az egésztől, ami napról napra növekszik. A folyamatos gyomorgörcseimtől gyakran gombócba kuporodva bőgök az ágyon, ami még csak nem is az enyém. Mint ahogy az életem sem. Nincs semmim, és lassan úgy érzem, hogy semmi nem köt ide.
Ha mennem kell, hát megyek és minden zokszó nélkül teszem, emelt fővel. Valószínűleg külföldre.
Ma épp azon lamentáltunk a húgommal, hogy lehetséges, hogy valóban az az én utam. Annyiszor tervben volt már, annyiszor nekiindultam, de aztán nem mentem mégsem. Kellett volna már jóval ezelőtt. De bíztam. Bíztam azokban, akik most hátba támadnak minden nap, akik fintorogva vagy gúnyos megjegyzések közepette "fogadnak" az irodájukban, vagy még jobb: fel sem néznek, ha hozzájuk beszélek. Mindezt persze úgy, hogy egyiküknek, sőt a cégnek sem ártottam sosem. Nem is tervezem. Tisztességesnek nevelt az anyám, nem egy sznob majomnak.
A görcsök csak úgy fognak elmúlni, ha mindezt magam mögött hagyom. Hogy miért vagyok itt mégis, még ma is? Mert amit elkezdtem, be kell fejeznem. Az egyetemet, a félévet. De ha nem változik semmi, akkor február elején elhagyom ezt a várost. Ha változik, akkor maradok, júliusig. Nem tovább. Akkor kiviszem azt a csapatot, akik között ott van a "B" családom legifjabbja is. De nem tudom megígérni neki.
Vérzik a szívem minden nap, őrjöngeni tudnék és elegem lett.
Most magamat kell néznem. Életemben talán másodszor. Csak valaki mutassa meg, hogy hogy kell önmagamon kívül mindent lesz@rni... Légyszi...
Újra itt. Nem gondoltam volna, hogy megint írásra adom a fejemet, de hát ez van.
Igazából hiányzott, mert a naplóírásra sosincs elég idő. Pedig szeretek kézzel írni.
Talán mostanra zajlott le bennem ez az egész online-újságírósdi, s újra lett is mit mondanom. Talán valaki el is olvassa majd. :)
Ma rövid leszek, csak egy dalt hoztam - a hangulatomhoz illőt. Aztán nemsokára szavakba is öntöm a bennem fortyogó dolgokat. Még várom, hogy mondattá egyenesedjenek.
Eltelt több, mint fél év és megfordult velem a világ. Egy része legalábbis. Elköltöztem, bár annak az életnek a nyomait még magamban hordom. Nem volt egyszerű, de talán már a gödör felső szélébe kapaszkodom.
A tanév sem volt egyszerű - köszönhetően a tisztelt igazgatóhelyettes és "nullaagyú" mentorom közbenjárásának. Még mindig nem értem, hogy miért kellene nekem az őket régebben ért sérelmek miatt fújnom a vezetésre... Sosem fogom tudni követni ezt a "csavaros" (vagy inkább túl egyszerű) észjárást. Nem vagyok hajlandó sem most, sem a jövőben más véleményét a magaménak mondani - sértsek meg ezzel bárkit is. Személy szerint csak és kizárólag hálával tartozom az iskolavezetés kétharmadának, s hiszem, hogy ez továbbra is így lesz. Túl vagyunk rajta, lezártam, s mostantól nem engedem, hogy belemásszanak a lelkembe. Na meg az életembe.
Az osztályunk hihetetlen, és talán az egyik legjobb dolog mostanában az, hogy maradhatok velük továbbra is. Kedvelem a csicsergős, bolondos dolgaikat, a kreativitásukat, a meglepően érett életfelfogásukat is. És a szüleiket is, mert mindenre hajlandóak a gyermekeikért, a közösségért. Sokak szerint túl laza osztályfőnök vagyok, de legyen. Vállalom, mert hiszem, hogy sokat adtam nekik ebben a tanévben, és még fogok is!
Ugyan most a pihenésé a főszerep (ami valljuk be: rám is fér), de nincs nap, hogy eszembe ne jutnának. Jó ez így. Szerintem...
Csak úgy vagyok. Még csak azt sem mondhatnám, hogy élek, mert nem lenne igaz. Sorban jönnek a jobbnál jobb lapok - gondolom érezni az iróniát. Folyamatos kínszenvedés ez, üres hassal, ággyal és élettel. Nem gondolom, hogy ez jó így, sőt. Tudom, hogy nem az. De egyenlőre - rajtam kívül álló okok miatt - képtelen vagyok bármit tenni.
"Minden rendben lesz", hallom nap mint nap. De mégis mikor?! Hol van a felmentés?! Sehol. Vagy csak nem látom a ködtől. Egy borzalmas időszakot próbálok most lezárni, több-kevesebb sikerrel. Néhány dolog van csak, ami tartja bennem a lelket, például a költözés. Bár még azt sem tudom, hogy hogy fogom véghez vinni egyáltalán.
Vannak olyan pillanatok, amikor egyszerűen nincs segítő kéz, hallgat a telefon, nem jön, amit várunk. Hát ez most épp ez a pillanat. A perc, amikor teljes a csend. Ijesztő, félelmetes, borzongató. Magányos.
Egy egykori, barátnak nevezett, (ma már) kellemetlen ismerős pedig csak még jobban gerjeszti a dolgokat. Lövésem nincs, hogy mégis hogyan lehet valaki ennyire egoista, nemtörődöm, igénytelen... Na meg fiatal kora ellenére alkoholista. Nulla. Mert az. Egy érzelmileg fogyatékos, kispolgári csökevény ez (mert az "ő" túl fennkölt neki), aki mindenkin gátlástalanul átgázolva éri el, amit el akar. Élvezi és érti, amit mi - kívülállók - nem: hogy miért kell a földön fekvőbe még egyet belerúgni. Szimplán jól esik neki. "Nem megbántani akarlak..." - zuhan ki a száján szinte minden alkalommal. De, azt akarod. És épp azt teszed, mert egy felületes, egoista vadember vagy. "Megtanultam az élettől" - épp te mondod ezt, akinek ugyan szinte semmiért (igaz: a diplomáért se, ami nincs is meg) nem kellett megküzdened?! Ugyan.
Nem kívánok én semmi különbet neki sem. Csak kapja meg, ami jár; és ne keseríthesse tovább az életemet. Ne. Nem teheti, nincs joga hozzá. S ezért most olyan messzire megyek tőle, amennyire csak tudok. Aztán gyűjtögesse csak a sörös dobozait magának, fetrengjen a retekben és a baktériumokban egyedül. Áspiskígyó. Gerinctelen, igazságtalan, felelőtlen, hazug, szánalmas csúszómászó. Nem mellesleg hiteltelen, nagyképű, hangember. És még csak nem is életképes. Pont.
De nekem - az egyébként meg nem kérdezett véleményével ellentétben - vannak terveim, céljaim, ötleteim. Igen, vannak. És már nem sok kell hozzá, hogy meg is valósuljanak. Bizonyítani fogok, nem neki, hanem magamnak! De úgy intézem, hogy tudjon majd róla. És akkor ember nem lesz, aki nem nézi majd teljesen hülyének. Ja, ez ma is így van. Magányosabb, mint én, pedig az már mutatvány a javából, azt hiszem. Hol vannak a nagy barátok?! Sehol, mert egy ilyen felszínes, arrogáns seggfejnek olyanjai nincsenek. Soha nem is lesznek.
