Sok mindent szeretnék én. Leginkább nyugalmat, biztonságot és megbecsülést. Mert ezek nélkül nem is ér semmit ez az egész szélmalom-harc. Mert ez az. Elmenekülni el lehet, de hogy sikerül-e megvetni az ember lábát, az már kérdéses. Sőt, jelen esetben inkább kétséges. Nem mondom, hogy nem jó itt, de már keresem (és azt hiszem meg is találtam) az indokokat, amik hazarepítenek. Vagyis gurítanak. Busszal. Nemsokára.
Sok minden vár otthon: család, barátok, talán szerelmek, élmények, mosolyok és könnyek is. Talán nagy változások nem lesznek az életemben, de ideje lenne behódolnom a sorsnak. Elhinnem azt, amit nekem rendelt. Megugranom azt, amit meg tudok. Mert ezt itt úgy néz ki, hogy nem tudom. Nem azért, mert kevés vagyok, hanem mert valami nem engedi.
Nem vagyok szomorú, félreértés ne essék, talán a nyugalom felé tendál most már a lelki állapotom. Ez most nem az én időm. Pont. De az zavar, hogy nem tudom, hogy mikor jön el az az idő. Vagy már el is múlt? Az a csodás 2 év volt az, ott? Nem tudom. Talán nem. Legalábbis remélem.
Mert talán sikerül egyszer visszatérni oda, ahol olyan jó mindig. Ahova a szívem húz. Ahol valami olyan kerít minden alkalommal a hatalmába, hogy nem akarok szabadulni.... Talán. De ez most még nem az én időm.
Mint a műanyag zacskók a szélben, úgy suhannak el az ígéretek mellettem. Olyanok, amilyenekbe reggel a konyhában anya a kiflit tette, de már nincs bennük nehezék. Elhajították, már nem kell többé; kiürült, nincs már lényege. Ilyenek az ígéretek is.
Mindenki szélnek ereszti őket, jó az úgy, pont azt akarja hallani a másik úgy is. Pedig nem. Őszinte választ vagy véleményt akarunk hallani. Nem ígéretet, hanem egy biztosítékot. Persze, mindenki majd jön, meg majd találkozunk, meg "jaj, de fogsz hiányozni", meg "ne menj el"... A lószart. Már bocsánat.
A "barátok" 90%-a eltűnik egy fél év alatt. Nem lehet már hozzád menni a nyűgjeikkel, nem vagy jelen fizikailag, és ennyi is. Telefonon sem hívnak, mert drága (ha te hívod, akkor órákig csacsog persze), e-mailt meg már ki ír mostanság, hiszen ott a FB, ott elég egy youtube-link...
Ne ígérj! Nem kell! Ne mondj inkább semmit, csak ölelj meg! Többet ér...
Ne búcsúzz, ha látni akarsz még! Minden csak elhatározás kérdése...
Inkább hagyj egyedül ámítás nélkül, ne légy képmutató. Nem kell utánam jönni. Nem szükséges "muszájból" szeretni. El lehet dobni azt az üres zacskót a szemétbe....
Mindig kettős érzéssel megyek. Aztán azzal is jövök. Pedig ott jó nekem - pont olyan jó, mint régebben. De ez a látogatás más volt. A nagy találkozások napjainak is nevezhetnénk, hiszen mindenkivel találkoztam, akivel már rég nem.
De mi is olyan furcsa ebben? Talán az, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy felhőtlen örömöt, vagy idegességet érzünk-e, amikor a másik megjelenik. Három olyan személlyel találkoztam a három nap alatt, akik sokat jelentettek (valamelyikük még most is) abban a bizonyos lezárt életemben. Érdekes volt. Olyan émelyítően torokszorító érzés, amikor nem tudod, hogy a mosolygós éned tör-e a felszínre, vagy csak egy fagyos hellóval eltűnsz a tömegben. Az egyik esetben erőt kellett vennem magamon. Nyílt terepen, 2000 ember között feltűnés nélkül ugyanis nem lehet jelenetet rendezni ugye. Féltem magamtól és attól, hogy a régi sérelmeim meglehetősen csúnyán hagyják el a számat/lelkemet; de szerencsére csendben is kijött az, és el is érte a célját a küldetés. Nem mondom, hogy megint úgy vagyunk, mint régen, de megteszi. Talán.
A következő találkozás talán a legjelentéktelenebb és legérzelemmentesebb volt a három közül. Kiderült, hogy egy kedves közös barát uszított és tört pálcát a "kapcsolatunk" felett, amit így gyakorlatilag csírájában sikerült elfolytania. Két nap alatt rájöttünk azonban, hogy ez nem volt akkora baj, mert inkább vagyunk egymásnak haver-alapanyag, mint bármi más. Ez a felismerés nagyban megkönnyítette a helyzetemet, annyi biztos, de hogy mi lesz ebből a jövőben, azt nem tudom. Talán semmi, de az sem rázna meg igazán.
Annyi biztos, hogy a harmadik találkozás esett a legjobban a lelkemnek. Az a szempár, ami mindig mosolygott annak idején is, ha rám nézett, az most sem tett másképp. Mert ahogy ő is mondta: történt ami történt, attól még fontosak vagyunk egymásnak. Két évig nem találkoztunk, de most valahogy itt volt az ideje. Többször gondoltam rá, hogy jó lenne vele beszélni, de a technika ördögének "hála", nem tudtam. Meg talán nem is mertem. Nem voltam biztos benne, hogy akar-e hallani rólam. Nem voltam biztos magamban. Most sem vagyok. Talán így kellett lennie. Talán éppen most kellett ez a plusz a lelkemnek, és neki is.
Talán. Mindig minden csak feltételes... Az életem is és a körülöttem lévők nagy része is. De most már legalább tudom, hogy van, ami biztos.
Bizony. Nem tudok aludni. Sem enni rendesen. Általában sem és most sem. Egyszerűen hiába hunyom le a szemem, nem megy. Rendre csak forgolódom az ágyamban fél éjszakán át, s furábbnál furább gondolatok hasítanak az agyamba. Sokan küzdenek ezzel manapság, s jól tudom, hogy nálam miért fordul elő. Sosem voltam az az egy helyben ülős típus, mindig akadt valami mocorogni való. Hol három munkahely egymással párhuzamosan, hol egy-egy rendezvény vagy meccs, de volt. Most meg nincs. Mármint annyi nincs. Van olyan, hogy a megmaradt energia a fáradtságig üldözi a lelket?! Úgy érzem, van.
Nem mondom, hogy nem kell kreativitás a munkámhoz, de korántsem annyi, mint az előzőekhez. Szerettem és csinálnám a mai napig, de nem lehet. Rajtam kívül álló okok miatt nem. Épp ezért fogok bele mindig valami újba is, aztán vagy megmarad, vagy nem. De most elérkeztem a határhoz. Mindennek a határához. Ugrani? Biztosító kötél nélkül, bele az ismeretlenbe, a másba és a talán jobba. Vagy meghátrálni? S visszacsúszni a jelenlegi nihilbe. Az agyam tudja, hogy melyik lenne a célszerűbb. Nyilván tudja, hiszen ő találta ki valamikor.
A barátaim egyik fele ezt, a másik azt javasolja. Na köszi, mondhatnánk ugye. Igaz, nem is nekik kell eldönteni, hogy miképp alakítsam az életemet, de sosem gondoltam, hogy ennyire kapaszkodom majd beléjük. Általában egyedül hoztam meg a döntéseimet, s volt, hogy belebuktam, de csak magamat okolhattam. Egyetlen egyszer hallgattam másra, s lám, menekülök a következményéből. Szar ügy - mondják többen is,rendszeresen. Az. Tudom, hogy az. De próbálom elérni, hogyha már egyszer a nyakamig ér a Gangesz, legalább az orrom ne érjen bele.
Ugye azt mondják az okosok, hogy ha az életed egyik része jól működök, a másik omlik össze. Na, ez pontosan így van. Azzal a kis helyesbítéssel élnék azonban, hogy az én jelenlegi esetemben azt a bizonyos jól működőt is blokkolja az agyam. Egyenlőre nem hiszem el, hogy ennek a dolognak egyáltalán van létjogosultsága és realitása.
"Alakul még, várj egy kicsit!" - mondják többen is nap mint nap; de nem tudom, hogy akarom-e, hogy alakuljon. Erőn felül teljesítek néha ezen a téren, hiszen próbálok nem beleszólni a másik fél "szárnybontogatásába", de attól tartok, hogy az a néhány zavaró tényező ott marad mindig is.
Illetve az sem mellékes, hogy nem feltétlenül akarok én a "kis feleség" szerepében "tündökölni", aki vacsorával várja haza a férjecskéjét, a gyerekeket neveli, puccba vágja a lakást a szeretett hímegyed után... Nem hinném, hogy bárki, aki ismer el tud képzelni kis pöttyös köténykében, puccba vágott hajjal, fullsminkben korzózni a lakásban álló nap. Az egy másfajta "kultúra" szerintem, és én képtelen vagyok rá. Alapvetően sem bírom elviselni a túl feszes pórázt. Na de ezúttal engedek és várok még egy kicsit...
Egy ideje őrlődöm már néhány dolgon. Olyan gondolataim vannak, amilyenek soha, avagy csak nagyon-nagyon ritkán merültek fel az agyamban. Menni. Messzire. El innen, ahol megfulladok. Elsősorban Budapestről. Nem lenne baj, ha a Bakony felé... De az sem feltétlenül, ha külföldre. Úgy tűnik, lenne is hova. Illetve elég nagy az esélye.
Az önéletrajzom lefordítás alatt. Valami mozgolódik bennem, még a Magyarországra kötő dolgok ellenére is. De persze félek, mint mindentől mostanában. Nem tudom, hogy mikor lettem ilyen beszari. Tényleg nem. Észre sem vettel és megöregedett a lelkem??? Vajon van ilyen?! Néha tényleg azt gondolom, hogy becsavarodtam, aztán jön valaki, és azt mondja, hogy nem; hogy jól látom én, csak a tükör görbe egy kicsit. Lehet.
Na meg ugye azt sem ártana esetleg csak sejteni, hogy mire vágyom igazából. Családra, gyerekre, házra, kutyára? Vagy egy boldog, ámde "papírmentes" kapcsolatra valahol máshol? Középút nincs. Dönteni kellene. De előbb talán várni. Miért ilyen nehéz ez??? Valaki adhatna választ a kérdéseimre végre...
Landolás. Inkább becsapódás. Ide is, hiszen van már egy bejáratott oldal itt. Oda már nem írhatok ki mindent, túl sokan olvassák. Illetve túl sokan abból a társaságból, akikkel már nemigen vagyok egy hullámhosszon. Sok minden bánt abból ott, így ez tűnik a legjobb megoldásnak.
Nem mondom, hogy itt majd aztán mindent kizuttyantok magamból, de megeshet, hogy a hangvétel nem lesz éppen a tőlem megszokott.
Most változások kellenek, s talán ez az első lépés.
Így, nyitásnak az egyik kedvenc dalomat tenném ide! Minden idők egyik legjobb hangja volt Nina Simone birtokában. Hallgassátok!
